Tavasz

Ültem a parkban,

körülöttem zsongtak a szív madarai.

A kerekek dolgoztak agyamban,

 a sok év fájdalmai.

Vágyódásomon gondolkozva,

arcomon peregtek a könnyek,

remegve beletúrok a hajamba,

 Rád gondolok, így mennek a percek.

Arcomról még mindig potyognak

lelkem kristálytiszta könnyei,

mint versek jajongva sírnak,

folynak el életem képei.

Minden csepp, mely szememből kibukik

 felfedi lelkem egy titkát,

 elmondja legmélyebb mélységig

szó nélkül minden baját.

S míg agy a fa alatt sírok csendesen,

egyszercsak ott állsz,

 látod  folyó könnyem,

 belőlem egy kis darabkát.

Kiszolgáltatva ülök,

 szíved válaszát várom,

ellesett perc miatt pirulok,

 te csak állsz ott; szemed nem látom.

A fájdalom el nem mondható szavakban,

 mikor tovább sétálsz nesztelen,

zokogva ülök a tavaszban,

 egy fa alatt, immár meztelen…