Sírok között sétáltam, kezemben virággal,

Már épp, hogy kibékültem a világgal.

Kezemben virág volt, nem akartam egyebet,

Csak ott állni, emlékezni, és nézni a nevedet.

A halott érzések sírját így találtam: kiásva,

Mint egy lepecsételt sírt, teljesen kifosztva.

Látszottak még a nyomok, amerre az érzés haladt,

Merre vonszolta magát, utána rengeteg emlék maradt.

S a jelek mellbe vágnak, mint képek úsznak be,

Illatok, érzések, mosolyok, érintések emléke.

Fellobban a tűz, tudom jól: kellesz még!

A nyomok után futva, ösztönszerűen mennék.

De eszem megálljt parancsol, eljátszottuk már ezt egyszer,

S oly nehéz az ördögűzés… még egyszer már nem kell!

Állok, immár higgadtan, az illatok elúsznak,

Döntést hoztam: búcsút intek a múltnak.

Mert azt hiszem hagynom kell, hogy emléked halott lelke

Egy másik –talán jobb- lénybe szálljon bele.