Álom

Reggel édes az ébredés

az ébresztőóra mosolyt talál arcomon.

Még mindig álomba merülve

ballagok.

Idilli halál… egy perctől, s utána még egytől,

a végtelenig boldogan.

Csak pörgünk, énekelsz, szavalsz,

ölelsz… csókolsz…

Karjaidban, mosolyodban sütkérezve:

ez lesz az utolsó képem.

 Jöhet a halál, csak fogd a kezem közben!

Valójában –az álomból felébredve-

már nem is beszélünk… rég nem.

Szemedbe sem nézek… inkább nem.

De ma, mikor az álom bódulatától

támolygok, szemedbe nézek,

de megállok.

Semmi csillogás szemedben…

Mikor hagyta el szádat énekszó???

A vers nem saját szavad,

ölelésed csupán hazug lidércfény,

s a csók…

egyszerű hazugság!

Igazából két emberről beszélünk,

csak az arc ugyanaz:

az éjszakai férfi helyett csak

egy idegen maradt.

Valójában nekem kellett egy arc,

hogy tulajdonságokat adhassak neki.

Szerencsétlenségünkre pont

 a te arcodat választotta a rendszer…